Oroszok

Nehezen jövök ki abból a flashből, amit a múlt héten Natalia Avszeenko és többi szenzációs (sport)társa okozott számomra. Azzal, hogy veszik a bátorságot és egy nagy levegőt, és alámerülnek az ismeretlenbe, úgy 100-125 méter mélyre a vízfelszíntől. Oda, ahol nincs fény, nincs hang - légy se rebben -, ahol egyedül vannak számomra elképzelhetetlen magányukban. Ahol átlényegülnek, eggyé olvadnak az őket körülvevő közeggel. Kicsit megszűnnek létezni. Azóta úgy nézem az utcán velem szembejövőket, hogy vagyunk mi (én és a szembejövők) és vannak ők: a szabad emberek, akik idejük nagy részét víz mellett, vagy talán éppen vízben töltik és úgy úsznak, mintha delfinek lennének. Ők mások.

Az utóbbi években az állatmentésen kívül semmi nem tudott annyira lázbahozni, mint a freediving, azaz szabadtüdős merülés. Véletlenül csöpögtettem - ahogy anyukám mondja, a csöppentem helyett - a témába, miközben az interneten szörfözgettem. Most már napok óta videókat nézek és cikkeket, fórumokat olvasok olyan emberekről, akik azt veszik a fejükbe, hogy felhőkarcolónyi magasságokba, pontosabban mélységekbe buknak alá egyetlen levegővétellel. És ez nem pusztán annyi, hogy sokára - úgy nyolc perc múlva - vesznek újra levegőt, hanem hogy kibírnak olyan nyomást, ami állítólag kibírhatatlan és elvesznek olyan sötétségben, ami sokak számára elképzelhetetlen. Szerintem ez semmihez sem fogható élmény(?).