Az utóbbi években az állatmentésen kívül semmi nem tudott annyira lázbahozni, mint a freediving, azaz szabadtüdős merülés. Véletlenül csöpögtettem – ahogy anyukám mondja, a csöppentem helyett – a témába, miközben az interneten szörfözgettem. Most már napok óta videókat nézek és cikkeket, fórumokat olvasok olyan emberekről, akik azt veszik a fejükbe, hogy felhőkarcolónyi magasságokba, pontosabban mélységekbe buknak alá egyetlen levegővétellel. És ez nem pusztán annyi, hogy sokára – úgy nyolc perc múlva – vesznek újra levegőt, hanem hogy kibírnak olyan nyomást, ami állítólag kibírhatatlan és elvesznek olyan sötétségben, ami sokak számára elképzelhetetlen. Szerintem ez semmihez sem fogható élmény(?).

A szép és bátor és elszánt és erős és különleges és őrült és közben teljesen kiegyensúlyozott Natalia Avszejenko, aki kétszeres világbajnoka ennek a sportágnak, tovább fokozza elképedésünket. Igaz, nem egy mai kísérletről van szó, de mindegy, mert azóta sem próbálta utánacsinálni senki, amit tett.

 

Natalia anyaszült meztelenül merült alá a Fehér tenger mínusz másfél fokos vizébe és több mint tíz percen keresztül úszkált két édes beluga társaságában. A cél nemcsak az volt, hogy közelebb kerüljön a fehér delfinekhez, mert állítólag őket zavarja a búvárruha, hanem az is, hogy megmutassa, mi mindenre képes az ember. Persze csakis isten segítségével, mert a fiatal hölgy szerint isten nélkül viszont semmire sem. Ebben a jeges vízben rendes ember öt perc alatt elpusztul, mert elfagy, leáll a légzése, stb.

Natalia freediving-olása nem is olyan régen, 2004-ben egy krízissel kezdődött. Érezte, hogy csak úgy tud kijönni belőle, ha valamit gyökeresen megváltoztat az életében.  (Szülei boldogok voltak, hogy végre felhagy a veszélyes palackos búvárkodással és csak úszkál majd kedvére a víz alatt.)

„A levegővétel visszatartása és a mélység úgy hat az emberre, hogy olyankor nem tudja magát becsapni, vagy elfutni önmaga elől. És ott belül sok félelem lakozik. Amikor valaki készül a merülésre, ezek a félelmek, mint a csótányok megrohanják. S bár én mindig igyekeztem eligazodni a dolgaimban, eleinte kiderült, hogy mégsem vagyok kész erre a feladatra.”

Natalia először kihívásként fogta fel a dolgot, hajtotta a versenyszellem és a bizonyítási vágy, de hamar megértette, hogy a freediving-ban az igazi sikert nem a küzdés, vagy a rivalizálás hozza, hanem az elfogadás. A körülölelő közeg és önmaga elfogadása.  

A free-diving Natalia számára művészet.

 „Lent nagyon jó. Nagyon nagy a csönd. És ott elnémul a fejünkben állandóan zajló dialógus. …..Ott csak az itt és most létezik és érződik, hogy milyen parányi része vagyunk a világnak. Nem tudom, hogy fent ez miért nem működik. De ott lent még levegőre sincs szükség.”

A delfinekkel való találkozás nem pusztán egy élmény volt, hanem valaminek a kezdete is.

„Én is úgy érzem, hogy ez már az ember lehetőségeinek határait súrolta. (…….) Félelmetes és veszélyes volt. Például a szemeim megfagytak, a hatalmas projektort egy pislákoló lámpának láttam. Majdnem megvakultam. De már nem mondhattam le, mindenki rám várt, igaz meleg búvárruhákban, de akkor is. Én meg nem tudtam merülni, éreztem, hogy nem engedelmeskedik a testem. Az orvos azt mondta, hagyjam az egészet. Én meg csak ültem a lék szélén és imádkoztam. «Miatyánk …», segítséget kértem, mert tudtam, hogy egyedül nem tudom megcsinálni. És akkor hirtelen azt éreztem, hogy – minden rendben lesz. És tényleg minden rendben volt. Később értettem meg, hogy Isten a tenyerében tartott engem. (...) Ez volt az első lépésem a hit felé. ”

Érdemes elolvasni az interjút, amiből idézek. Engem lenyűgözött. Mert nekem úgy tűnt, Natalia egy szabad ember. Olyan szabad, amilyennel csak ritkán találkozni (ha egyáltalán).

Ha szeretnél látni egy videót a Natalia merüléséről, lájkolj minket a Facebookon!