Oroszok

Dmitry Glukhovsky szakadatlanul adta az interjúkat két napon keresztül, félórás váltásokban. Csöppet sem éreztem rajta, hogy fáradt lenne, pedig miénk volt az utolsó előtti időpont. Péntek késő délután a sebtiben bekapott saláta és szendvics után jutottunk neki mi: Szásával. Miközben egy másik, távolabbi asztalnál tisztáztuk le kérdéseinket lopva figyeltem, ahogy magába gyűri a rukolát és dönti le a kapucsínót: egy pillanatra elkaptam tekintetét. Gondolom nyilvánvaló volt számára, miért körmölünk oly lázasan. Kereken egy éve jelent meg Oroszországban a magyarra Orosz népellenes mesékként fordított metaregénye (amiről tavaly azon frissiben kanyarítottam egy recenziót itt).

A kötet valójában éppenhogy patrióta elbeszéléseket tartalmaz, Dmitrij Gluhovszkij (elnézést nem bírtam ki, hogy ne magyarul írjam át, az író óhaja ellenére, magyarázat ld. itt) hazaszeretete éppenhogy a népellenes mesékben ábrázolt karakterek patriotizmusnak álcázott képmutatásához képest fogalmazódik meg:

Az elbeszélések (raszkazi) könnyeden kapcsolódó fűzérét kapja az olvasó. A kötet bevezetője metaregénynek nevezi, hiszen fragemtáltsága és a fantasztikus elemek ellenére (ez utóbbi nem világos miért lenne ellentét), botrányos, de teljes képet fest a szerző szerint valóságos Oroszországról.

Hogy mennyire lenne ez metaregény a szó definíciós értelmében, az kérdéses, hiszen a szerző nem utal direktben a regényírás folyamatára magára. Az elbeszélések időnként visszautalnak egymásra, egy-egy visszatérő szereplővel, vagy helyzettel találkozhatunk. Hogyan jelenik meg Oroszország és a haza? A szerző először is határozott kísérletet tesz arra, hogy a társadalom minden rétegéből merítsen mind a rétegződés, mind a földrajzi dimenziók mentén: párezer lakosú zsákfalutól az eldugott, és elnőiesedett kisvároson át a fővárosig. Találkozunk nyugdíjasokkal, vállalkozókkal, maffiával, akadémikusokkal, és természetesen az elnökkel (ez utóbbival mind egyes mind többesszámban).

A történetek tapinthatóan ironikus hangja és a jóízléssel adagolt fantasztikus elemek mellett mégis szorongató érzése marad az olvasónak: nincs feloldás, a fiktív szüzsé annyira realisztikus, hogy ott zakatol: ez a valóság.