Az elbeszélések (raszkazi) könnyeden kapcsolódó fűzérét kapja az olvasó. A kötet bevezetője metaregénynek nevezi, hiszen fragemtáltsága és a fantasztikus elemek ellenére (ez utóbbi nem világos miért lenne ellentét), botrányos, de teljes képet fest a szerző szerint valóságos Oroszországról.

Hogy mennyire lenne ez metaregény a szó definíciós értelmében, az kérdéses, hiszen a szerző nem utal direktben a regényírás folyamatára magára. Az elbeszélések időnként visszautalnak egymásra, egy-egy visszatérő szereplővel, vagy helyzettel találkozhatunk. Hogyan jelenik meg Oroszország és a haza? A szerző először is határozott kísérletet tesz arra, hogy a társadalom minden rétegéből merítsen mind a rétegződés, mind a földrajzi dimenziók mentén: párezer lakosú zsákfalutól az eldugott, és elnőiesedett kisvároson át a fővárosig. Találkozunk nyugdíjasokkal, vállalkozókkal, maffiával, akadémikusokkal, és természetesen az elnökkel (ez utóbbival mind egyes mind többesszámban).

A történetek tapinthatóan ironikus hangja és a jóízléssel adagolt fantasztikus elemek mellett mégis szorongató érzése marad az olvasónak: nincs feloldás, a fiktív szüzsé annyira realisztikus, hogy ott zakatol: ez a valóság.

A szerző csöppet sem kíméletes, azonnal a pokolba merülünk, az első hősünk, (vigyázat, beszélő neve van): Mihail Szemjonovics Gotlieb merész vállalkozásba kezd: expedíciója feltárja a poklot, a benne élő növény- és állatvilággal. Felfedezése a Gazpromnak remekül jön, míg Gotlieb a felajánlott zsíros állás helyett, újabban inkább a mennyek világát kutatja... (A beszélő nevek mindenhol jelen vannak, ld. Abdurahim, Krotov.)

Könyörtelen tükröt állít Gluhovszkij. A haza, azaz Oroszország nemcsak a poklot rejti, de kegyetlenül leleplezi az orosz rasszizmust is: az építkezésnek álcázott emberszerv-kereskedelem leginkább kaukázusi vérrel táplálkozik: az antialkoholista tadzsik májra vadászva. Mindezt könnyűszerrel tehetik, hiszen a lakosság egy része, azért ügyeskedik, hogy plasztikáztasson: például a megfelelő orosz szoftverrrel feltöltött szilikon aggyat szerezzen be. Látunk iszapbirkózó politikusokat a nagy orosz képernyőn, a múlt és a jövő feloldhatatlan egységében.

Aki szembe akar szállni a regnáló erőkkel, az nem mással, mint az ufókkal találja magát szemben. A politikai karikatúra könnyed tollvonásai jelölik az elnök-miniszterelnök helycserés támadását, az elaggott miniszter bukását, illetve a régiós kiskirály párizsi útját.

Az Oroszországban csupán hinni lehet tételt metafizikai magaslatból magyarázza Gluhovszkij, a Haza szeplőtelen fogantatásának képe, mintegy a XIX. századi kimerevített festmény jelenik meg, igaz, mai esendő szereplőkkel: a férfinélküli, kietlen város munkáslányaival. A feszítő osztályharc szellemében a hatalom végtermékeként olcsó vodkával manipulált kisembereket látunk egyhalomra dobva Oroszország tágas szemétdombján.

Gluhovszkij erőssége az egyes jelenetek feszítő dichotómiájában van, a mai orosz társadalom kettészakadtságának áthidalhatatlansága: a hatalomközeli szereplők időnként megmártóznak ugyan az alsóbb rétegek világában, de menthetetlenül elvágynak onnan, és golyóálló ablakaik mögé rejtőznek. A szerző a fantasztikus irodalomtól elrugaszkodva, a szabadság és a lehetőségek határait kutatja. Némi bizakodásra van azért ok, egy biztos, hogy az orosz falu az atomkatasztrófa és az emberiség utolsó háborúja után is élni fog. Gluhovszkij kitörni vágyott a fantasztikus irodalom fogságából, sikerült neki.

(A név kettős leírása nem véletlen: a szerző ragaszkodik hozzá, hogy a magyarul megjelenő köteten az angolos átírás jelenjen meg. Mit tegyünk, a magyar nyelvű recenzióba pedig a magyar helyesírás kéredzkedik...) (Fotók dailymail.co.uk)