1970-ben Viktor Popov vezetésével megkezdte működését a Nagy Gyermekkórus (természetesen az állami tévé és rádió égisze alatt). Hamar kiderült, hogy a koncepció nagyszerű: a gyerekeket könnyű fegyelmezni, pénzt nem kérnek, nem akarnak disszidálni a külföldi utakon. Viszont ahhoz, hogy szeressék is a nézők a gyerekek éneklését, kellenek szólisták is, csillagok. És már 1972-ben rá is találtak az első nagy kedvencre. Szerjozsa Paramonovot a nagymamája cipelte el a felvételi meghallgatásra. A nem túl jó hangú, betegeskedő, kissé beszédhibás (selypített) tízéves fiúcska hamar kitűnt - a bátorságával. Amíg a többieknek nem nagyon akaródzott kiállni mások elé egyedül énekelni, Szerjozsa nem sokat tétovázott. És az is világossá vált, hogy meg tudja jeleníteni és át tudja adni a dalok érzelmi töltetét. Igazi sztáralkat volt, ki is kiáltották az orosz Robertino Lorettinek.

Szinte azonnal slágerei lettek. Az első dala az Antoska volt, a lustaságát megideologizáló rosszcsontról szóló nóta az úttörő, mozgalmi és háborús dalok között üdítően hatott. Később is animációs filmek, mesék betétdalainak átdolgozott változataival aratta a legnagyobb sikereit.

Antoska

Gena Krokodil dala

Kék vagon

Az 1961-es születésű Paramonov életében akkor jött el a csúcspont, amikor zeneszerzők már eleve neki írták dalaikat (kár, hogy nem túl jókat). De nem sokáig élvezhette ezt az időszakot, 1975-ben az éneklő kisfiúk ősellensége, a mutálás hozzá is megérkezett. Egy darabig még a kórusban kísérte az új szólistákat, aztán elbúcsúztak tőle. Egyik napról a másikra ünnepelt sztárból képesség nélküli kisiskolás lett. És ezt nem tudta feldolgozni. Egy darabig bejárt nézőként a gyerekkórus próbáira, ott sírdogált, hallgatva, hogy mások éneklik a direkt neki írt számokat. Aztán beíratkozott zenei iskolába, de kimaradt, mert inkább haknizni járt, annyira hiányzott neki a népszerűség, a siker. Hiába mondták neki, hogy ne erőltesse az éppen kialakuló hangját, így nem lesz esélye arra, hogy felnőttként is művészi hangja legyen. Elszúrta. Ekkor kezdett inni. Erősen.

A harmincéves Paramonov a Nagy Gyermekkórus gálaelőadásán. Jaj.

Később mindenféle rockzenekarban tűnt fel, vendéglátózott, próbált új számokat írni, háttérvokálozott mindenfelé. A Ljube (patrióta rockzenekar, kb az orosz Kormorán) körül is sertepertélt, egy szolídan alkoholos esetét fel is dolgozták. A lassan eluralkodó depressziójából a családi élet egy időre kirángatta, 1995-ben második házasságából fia született, de aztán újra inni kezdett, és rá két évre felesége elhagyta. 1998 februárjában ötéves szerződést írt alá, lemezeket akart kiadni. Egyik utolsó dalában arról ír, csak nehogy felrobbanjon félúton a szíve. Megérezte a véget: májusban szívinfarktust kapott és 37 évesen szülei temették el.

Kivételes pillanat: Paramonov jutalmat kap

Természetesen a Nagy Gyermekkórus legtöbb tagja normális felnőtt lett, sokan zenei pályára léptek. De ettől még tény: az első szólistájuk belehalt abba, hogy nem volt felkészülve a sztárság utáni, hétköznapi életre. Az orosz tévé végül lelkiismeretfurdalástól vezérelve (?), a nosztalgiáról még egy bőrt lehúzva (?) a főbb szereplőket (karvezető, a társak, későbbi szólisták, barátok, feleség) megszólító dokumentumfilmet állított össze Szergej Paramonov, a szovjet Robertino Loretti címmel. Ebből talán kisfia, az azóta jazz-zenésznek tanuló Szasa is megérti, miért van apja lemezein a gyerekkori arca, sose a felnőtt.