Múlt szombaton indokolatlanul korán indultunk Alízzal – tízéves spánielemmel – reggeli sétára. Az meg végképp indokolatlan volt, hogy átgyalogoljunk Budára a Városmajorba. De megtettük. És a park legkietlenebb és legtávolabbi végében egy kutya agility pályához értünk. Látszott, hogy régóta nem jár arra senki, mert a fű magasra megnőtt. Elhagyott hely volt, mégsem szomorú, inkább olyan mennyeinek éreztem akkor a kora reggeli fényben. Mintha a hely, az eszközök megőrizték volna a kutyák és gazdáik energiáját. A látvány libabőrözést és egész testemet elárasztó jóérzést okozott. Egy bizonyos illatot, emlékképeket és azt az őszinte boldogságot idézte fel bennem, amit csak gyermekkorunkban érzünk, amikor még nem tudjuk, hogy EZ a boldogság. Valahogy úgy, ahogy a Lecsó c. rajzfilmben lényegül át Anton, az ételkritikus egy pillanatra az első falat után.

Mivel a mamám orosz, minden nyáron elutaztunk nagyszüleimhez Sztavropolba. A látogatások alkalmával két hetet töltöttünk a Krupszkaja utca 1. szám alatti családi házban, amit nagyapám saját kezűleg épített. Én egy mukkot sem beszéltem oroszul, de ettől csak izgalmasabb és mulatságosabb volt a rokonokkal való kommunikáció. Azt tudtam, hogy ha valamire rámutatok és azt mondom „etá májá”, akkor azt megkapom. (Etá májá azt jelenti, ez az enyém.) Korcsoportomban, vagyis az unokatestvérek között én voltam a legfiatalabb, úgyhogy – bár ez nem törvényszerű – mindent elnéztek nekem.

A kutyakiképző iskola az utca szemközti oldalán volt. Minden szombat-vasárnap tucatjával érkeztek a kutyák. Többnyire orosz fajták, ovcsarkák, malamutok, keverékek és viszonylag sok németjuhász is. Maga volt Wonderland. Nemcsak azért nem láttam ilyet máshol, mert még kicsi voltam, hanem azért sem, mert akkor a kutyaiskola még nem volt annyira divatos, mint manapság. Nem tudnám felidézni pontosan, hogy hogyan nézett ki, milyen építmények voltak a telepen, csak a magas deszkakerítésre és a fából eszkábált agility pályára emlékszem. Korán reggel ébresztette az utca lakóit a kutyák csaholása, ugatása. Mi a nővéremmel ilyenkor gyorsan megreggeliztünk – palacsintalepényt (álágyiját) tejföllel és lekvárral – és rohantunk át a túloldalra, a kutya-iskolába. Illegális ott-tartózkodásunk bűnös izgalommal töltött el, hiszen nem volt velünk kutya, egyszerűen csak bámészkodni mentünk. Előfordult, hogy valaki megszólított és talán el is küldött minket. De ha nem, akkor akár három-négy órát is eltöltöttünk ott. Mindig volt kedvenc kutyánk, és az évek óta visszajárók közül többeket már megismertünk és a nevüket is tudtuk. Sokszor úgy tűnt, túl szigorúan bánnak a kutyákkal, de attól tartok, ez minden kutyaiskolában így megy.  

Egyik nyaralásunk alkalmával arra érkeztünk, hogy az iskola megszűnt, de az agility eszközöket nem vitték el. Ott hagyták őket a helyükön. Az addig porosra döngölt talajt pedig magas, zöld fű borította. Elhanyagolt, gazdátlan, de izgalmasan vadregényes volt az egész. Nagyon szomorú voltam, hogy szem elől vesztettük a falkát.

Régóta nem gondoltam azokra a délelőttökre. De a múlt héten ott a Városmajorban megtalált gyermekkorom és a Szovjetunió emléke. Délután visszamentem...

Alíz