Az elmúlt napokban beteg voltam, és ilyenkor az embert szinte más nem is érdekli, mint az, hogy minél hamarabb meggyógyuljon… Eszembe jutott Jevgenyij Griskovec magyarul még meg nem jelent írása a betegségről:

Betegség, hm… furcsa dolog. Egy különös állapot, vagyis inkább elfoglaltság. Valahol ott bent zajlik a szervezetben legbelül. Olyan, mintha nem is lenne hozzám semmi köze, mint például az időjárásnak, vagy az évszakok váltakozásának. Gyerekkoromban előfordult, hogy nem is vettem észre, hogy a betegség már bennem van. Ültem, játszottam a játékaimmal, vagy valami mást csináltam, talán kicsit bágyadtabb voltam, vagy nem volt étvágyam. Ilyenkor anyám azt mondta: „Olyan bágyadt ez a gyerek, vagy csak nekem tűnik úgy.” Rátette a kezét a homlokomra aztán megkérte apámat is vagy valaki mást, hogy tegye ugyanezt.

- Ó-ó-ó, hát lázas - mondta valamelyikük. Körülvettek, azonnal tanakodni kezdtek. És akkor, elkezdődött a betegség: borogatásokkal, bedörzsölésekkel, hideg fonendoszkóppal, amit a doktor a mellemhez és a hátamhoz nyomott, kanállal a számban, ami fájdalmasan nyomta nyelvemet és a rövid hűséget hozó frissen felvert párnával. A betegség tulajdonképpen nem is a betegség érzetével volt kínzó, hanem maga a fekvés fárasztott, untatott a korlátozottság, az erő- és a vágy hiánya.

Később, amikor már iskolába jártam a betegség a nyári szünidő kiegészítőjévé vált. Igaz volt olyan is, amikor tényleg rosszul voltam. Annyira rosszul, hogy elképzelhetetlen lett volna olvasni, vagy tévét nézni. Ilyenkor csak feküdtem mozdulatlanul és éreztem, ahogy szenved és émelyeg a testem. Kezeim és lábaim mozdulatlanok- és valótlanul távoliak voltak tőlem. Tarkóm belesüppedve a párnába és csak a szemeim forogtak körbe-körbe, időnként lassan pislogva egyet. De azt is inkább csak olyan lassan, beteges mozdulattal, mintha homok került volna a gépezetbe.

Ilyenkor nem tudtam mást csinálni csak feküdni és lélegezni kiszáradt ajkaimon keresztül. Nézegettem a függöny ráncait, a szekrényajtón lévő karcolásokat, vagy csak egyszerűen a plafont. Bámultam s közben felfedeztem különböző kis dudorocskákat, mélyedéseket, pontocskákat, apró repedéseket, foltokat, amik néha valahogy összeolvadtak egy-egy emberi vagy állati arccá. És ha egy ilyen arc egyszer kirajzolódott, akkor az többé el nem tűnt, bármikor újra meg lehetett találni. Vagy lehetett még a tapétát is nézegetni, számolni valamelyik visszatérő díszítő elemét. Vagy csak hallgathattam a rádiót. Valamilyen elnyújtott angol detektívregényből készült, véget érni nem akaró rádióműsort. Élveztem hallgatni az általam ismeretlen, idős színészek hangját, akik érezhetően lubickoltak az angol arisztokrata szerepekben, vagyis próbáltak a lehető legbársonyosabb hangon lassan beszélni, affektálni és minden második szó után azt mondták: „Szö-ö-ör”. Gyönyört okozott hallgatni az angol neveket. Városok, utcák, kocsik, italok és gyümölcsök neveit, például ilyet, hogy: „Már tizenöt óra harminc van greenwichi idő szerint.” A magas láztól beindult a fantáziám. A plafonról lemásztak az árnyak. Az ablakon behúzott a kora téli szél, az élet és a betegség végtelennek tűnt, akárcsak az egész világ.

(részlet E. Griskovec, Folyók c. kisregényéből)