Egy rendesen öltözött, szimpatikus ötven év körüli férfi száll fel a buszra utolsóként, hogy ne sodródjon a tömeggel az autóbusz belsejébe. Miután az ajtók bezáródnak, a jármű elindul, az emberek felé fordul, menetiránynak háttal és elkezd beszélni: „Hölgyeim, ha önök között akad olyan, aki egyedül él és van problémája a lakás- és a ház körüli teendőkkel, hívjon bátran engem. Elmegyek és egy óra alatt mindent megszerelek, amit egy férfi otthon tud. Rendeljen férfit egy órára!” Aztán odacsúsztat valaki markába pár névkártyát és megkéri, hogy vegyen el egyet, a többit pedig adja tovább azoknak, akik nyúlnak érte. A következő megállónál leszáll. Így hallottam a történetet orosz unokatestvéremtől, Verocskától, aki a Moszkva melletti Malojaroszlavecben lakik, innen jár be minden nap a fővárosba dolgozni. Két óra a munkahelyre elektricskával, metróval és busszal, este pedig ugyanennyi vissza. Miért, nincs ebben semmi különös… khm-khm.

Szóval a férfi a buszon, egy munkanélküli matematika tanár (talán nyugdíjas). Nem gondolkozik abban, hogy meggazdagodjon mint egy üzletember, inkább szociális érzékenység és persze a létfenntartásához szükséges minimum megkeresésnek igénye motiválta a szolgáltatás beindításakor. Miután sok ideje szabadult fel, több ismerőse kérte meg erre-arra, kisebb-nagyobb szerelésekre, ő pedig rájött, hogy nemcsak ismerős-, hanem idegen embereknek is segíthetne, ráadásul azoktól nem is szégyellne pénzt elfogadni. Hát ennyi. Az ötletet a sors hozta, egyszerű és zseniális. Amikor körülbelül egy évvel ezelőtt hallottam erről, utánanéztem az interneten, és hamarjában rábukkantam egy interjúra, amit ezzel a tanárral készítettek. Most ha beírom, hogy „мужчина на час”, negyvennégy millió találatot dob ki a yandex. Képtelen vagyok újra megtalálni a riportot.

Természetesen nem állítom, hogy az orosz- leleményesebb, mint más nemzet, de az biztos, hogy történelme során az orosz nép mindig is rá volt kényszerítve, hogy bátran – hol vakmerően, hol éppen naivan – és főleg, hogy elszántan keresse a túléléshez szükséges megoldásokat, alternatívákat. És én büszkén fedezem fel magamban azt a megörökölt képességet, ahogy a kényszer szülte helyzeteket megoldom. Szerintem nincs azzal semmi baj, ha például tejporból főzzük a tejbegrízt és csomagtartó nélkül szállítjuk a franciaágyat. Ahogy legkedvesebb nagynéném, Natasa mondja helyzetekben: „Minket az egyszerű megoldások nem érdekelnek.”

A vállalkozást természetesen megcsináltam itthon: Férfi egy órára.