Még tart a londoni olimpia, de az már most látszik, hogy véget ért egy nagy korszak az oroszoknál. Kiderült, hogy amikor a volt szovjet sportolók kiöregedtek, a régi műhelyek felbomlottak, az államvezérelt sportnak is vége lett. Persze még működnek a régi reflexek, jól elzavarják a sportvezetőket, kijelölnek majd egy bizottságot, hogy vizsgálja meg tüzetesen, miért nyertek ilyen kevés aranyat. Pedig ezt már Pekingben is láthatták volna: az, ami a szovjet időszakban csábító volt a sportolói létben, az ma már nem annyira, nem úgy vonzó. Ha ki lehet menni külföldre tanulni, meggazdagoni, akkor rendben. De addig se kelljen elviselni az embernek Trefilov-típusú edzőket, akik még mindig azt gondolják, hogy addig kell ordítani a sportolóval, amíg ijedtében nem győz. Nem véletlen, hogy a londoni orosz győztesek közül jópáran nemzetiségiek (akiket amúgy, amikor éppen nem büszkék rájuk, lenéznek, a mélyorosz rasszisták meg is vernek), pl. egy dagesztáni fiatalnak még mindig a szabadság útja a sport. Ugyanígy a nők előretörését is meg lehet érteni.

A következő összeállítás ezért egy letűnt korszaknak is emléket állít. 1996-tól 2012-ig veszi szemügyre, kik a legnagyobb orosz olimpiai férfi sportolók, az alfahímek.

12. Ivan Uhov - magasugró

A fentiekre rácáfolva Ványa igazán egy mai sztár. 2008-as részegen bemutatott ugrása nagy kedvenc volt a neten. Az edzőjének, a 2000-es olimpiai bajnok Szergej Kljuginnak minden trükköt be kellet vetni ahhoz, hogy ne tiltsák el tanítványát. Enélkül is kilógott az orosz atléták rendezett világából, pl. többször felszedett, majd leadott húsz-harminc kilót. Saját magát nem tekinti sportolónak, csak egy srácnak, aki szeret ugrálni. Igazából ki sem jönne a szobájából; ha a felesége nem rángatta volna ki, most is nyomatná a World of Warcraftot. Ja, és utálja a napfényt, komoly eredményeket eddig fedettpályán ért el. Talán a rossz időjárás tehet arról is, hogy Londonban leiskolázta a mezőnyt. Egy hónappal ezelőtt az orosz nemzeti bajnokság nagyobb csatát hozott.

A dobogósok nagyobbakat ugrottak, mint a londoni érmesek

11. Jevgenyij Kafelnyikov - tenisz

Az egyik komoly orosz teniszező (a másik Marat Szafin, csak ő nem nyert olimpiát). Azon kevesek közé tartozik, akiknek pozitív a mérlegük Federerrel szemben (4:2). Nyert két Grand Slam tornát (Roland Garros - 1996, Australian Open - 1999), párosban is négyet, 1999-ben egy rövid ideig ő vezette a ranglistát. Ezek után nem meglepő módon a 2000-es olimpián is győzni tudott. 2002-ben még győzelemre vitte az orosz Davis-kupa csapatot, aztán 2003-ben befejezte pályfutását. De lehet, hogy találkozunk még a most 38 éves Zsenyával a 2016-os olimpián. Komolyan készül arra, hogy golfozóként ott legyen Rióban, az orosz nemzeti bajnokságot tavaly már megnyerte.

Kafelnyikov fénykorában Samprast is verte

10. Andrej Csemerkin - súlyemelő

A világ legerősebb embere orosz - ez évtizedekig alapigazság volt. A szupernehézsúlyú fiúk játékában mindig az oroszok győztek: a hatvanas években Vlaszov és Zsabotyinszkij, a hetvenesekben Alekszejev, a nyolcvanasokban Taranyenko és Kurlovics (jó, ők fehéroroszok) és a kilencvenesekben igen, a mi Andrjusánk. Döntögette a világcsúcsokat (negyedtonna, te jó ég!), nyerte a világbajnokságokat és 1996-ban az olimpiát is, ahogy kell, ahogy a régiek. Aztán eljöttek a kétezres évek és mintha elvágták volna. Sydneyben még elcsípett egy bronzot (utólag, az eredeti harmadik megbukott a doppingellenőrzésen), de aztán 2004-ben már be sem tudott kerülni az orosz csapatba és akkor abbahagyta. Azóta nemhogy szupernehézsúly, de egyáltalán: az orosz súlyemelés bekrepált. Pedig:

Mint egy háborús hőst, úgy ünneplik

9. Dmitrij Szautyin - műugrás

A kínaiak uralta sportban az egyetlen általuk is komolyan vett vetélytárs. Gyima húsz éven át állta a sarat, nyolc érem, ebből két arany az olimpiákon, kilenc érem, ebből öt arany a világbajnokságokon. Nem élt túl jó körülmények között: szüleivel egy kommunalkában lakott, tizenhét évesen egy verekedés közben többször megszúrták, majdnem elvérzett. Rá egy évre első olimpiáján, 1988-ban bronzérmet szerez. A vízbe ugrálás komolyan igénybe veszi a szervezetet, általában 5-6, maximum 8 évig szokás magas szinten űzni a műugrást. Szautyin húsz éve alatt tönkrement a keze, lába, háta, de valahogy mindig összedrótozták. Londonba - bár nagyon akart - már nem engedték.

Elkezdeni elölről. Vasember

8. Jurij Borzakovszkij - középtávfutó

A nyolcszáz méter a leggyilkosabb táv: nem lehet izomból az egészet ledarálni, de nagyon matekozni sincs idő. Hosszan lehetne sorolni Jurij eredményeit, persze. De nem ez az érdekes. 2004-ben, az olimpiai döntőben olyat mutatott ez az 1981-es születésű fickó, amitől mindenkinek tátva maradt a szája. Kipketer azóta is csóválja a fejét.

Ha csak egy 800 méteres versenyt nézel meg, ez legyen az

7. Makszim Opalev - kenu

A volgai kenukirály. Ahhoz, hogy Kolonics 2000-ben aranyat szerezzen, Makszimot kellett legyőznie. Elötte kétszer, utána kétszer világbajnok volt 500-on, csak Sydneyben kapott ki. 2004-ben a német Dittmer előzte le, csak 2008-ban, amikor már senki nem számított rá, jött el az ő ideje. Peking után befejezte a sportot, hazament Volgográdba egy kicsit politizálni. De amikor rájött, hogy Londonban 500 méter helyett 200 lesz a rövidebb táv, újra lapátot ragadott és bőszen készülni kezdett. Azon a távon három arany, három ezüst gyűlt neki össze a vébéken. Csak a kedvenc kendőjét ne vegye le - csúnyán kopaszodik.

A volgai srác a Tiszán

(Folyt. köv. - az első hat, mondjuk, nem olyan nehéz kitalálni, kik lesznek)